A pécsi Kossuth tér Debrecent látja most vendégül, s mivel az asszony imádja a virágokat, elvittem, hogy lássa a két „importált” debreceni virágos kocsit, melyekkel a virágkarneválon szoktak parádésan-színesen végighajtani a cívis városon. Persze nincs olyan alkalom, amelyben ne szerepelne mostanság az idők, a boldog és virágos jövők szava, így Debrecen ajándékából is sütött némi kósalajosos ideológia: az egyik kocsi a Szent Koronát testesíti meg.
A Szent Koronából lesz még elég a falvédőktől a parlamenti padsorokig, úgyhogy inkább a jazzra figyeltem, ami egy utcára, a falatozók mellé kitett zongora húrjairól pattogott a lábunk elé. Elvileg ez a térre kiülünk enni-inni, ez Pécs varázsa, mediterrán hangulatának záloga – ám a mediterrán jazz gondolatával, a Szent Korona árnyékában, kicsit nehezen barátkoztam.
De ami igazán szíven ütött, az a zongora elhelyezése volt: háttal a térnek, háttal az embereknek, sőt háttal a Szent Koronának is – így ül a zongorista ott!
Hát nem is tudom, lehet-e ezt barátaim, így semmibe venni a virágos jövőt, amely a múlt jelképeiből építkezik, pompásan bontva szirmait, oda csalva a méheket is, a magyarok régi barátait, hogy gyűjtsék a magyar jövő mézét, amely folyamként fogja táplálni a szittya jövőt, végigcsorogva a hon lankáin.
Szóval legyünk őszinték kenyeres pajtásaim: e nagyszerű dolgokhoz nem a zongora, nem a jazz, és nem is a zongorista háta illik, hanem egy kobzos, szittya nótával, egyenes, térre néző tekintettel, amellyel ellát akár Budáig is, hogy lássa a szorgos méheket…
***
Egy másik pécsi tér
A pécsi lakatfal és a virtuális tér
