Szombathelyre is beköszöntött az Aranykor. Záró rendezvény volt a Képtárban.
A valóságon innen és túl, virtuális világba léptünk Dalí képei láttán.
„Mikor én festek, a tenger tombol. Mások pancsolnak a fürdőkádban.”
A kiállítás
Csukott szemmel kéne nézni ezt a kiállítást.
A szürrealista világ szemmel nem látható. Nem lehet kívülről nézni. Bennünk van. Ezek a látomásaink, ezek az érzéseink, és bátorság kell hozzá, hogy bevalljuk önmagunknak is.
Mind felénk jön, találkozik a bennünk élő képpel.
Csukott szemmel kell nézni a képeket, hogy ne csalódjunk önmagunkban.
Mindenki harcol azzal a relatív szabadelvűséggel, amelyben ő is élt. Egyik oldalon a társadalmi elvárások, normák, a megfelelés, házasság kötöttségei. A másik oldalon, a határtalan szabadság, a házasságon kívül (mellett) megtalált boldogság, szerelem.
Olvasónaplók
Nem tudni a látogatók közül kinek támadt kedve olvasni is az illusztrációk láttán. Furcsa olvasónaplók. Nem én lennék, ha, nem a kelta legenda, Trisztán és Izolda története érdekelt volna a legjobban.
A kiállítás rendezői is eltalálták, mit kérnek a képek. Az elhelyezés kitűnő, (a lépcső melletti felfelé ívelő fal) a megvilágítás pocsék. Mégis, lassabban lépdelünk.
Elindulunk a házasság szentségétől. Megyünk az egyre rettenetesebb képek felé. Megfájdul az ember gyomra. Harc, keserűség, eskü – és megjelenik a két Izolda: a feleség, és a szerelmes nő. Tovább lépdelünk, hogy eljussunk a szerelem szentségéig, a feloldozásig, a megnyugvásig. Igen, van amikor ezt csak a halál tudja megadni. Ezt sem könnyű elfogadni.
Dalinetopia
Ősbemutatóval zárult a rendezvénysorozat. Edgar Froese tíz tételből álló albumot írt Dalí életéhez, képeihez. Erre a zenére készített koreográfiát, a szombathelyi Homo Ludens társulat.
Froese sok időt töltött Dalíval, együtt mutattak be performanszokat. Az előadáson itt volt, láthatóan elégedetten nézte végig a darabot. Ezen az estén, ő volt az összekötő kapocs, a festmények a zene és a tánc között. A virtuális világ, a valóságon túli világ megelevenedett, táncra kelt a new age stílusú zenére.
Aki nem tudta magát elengedni a képek láttán most, lehet kicsit rémülten – hogy ez a világ megelevenedhet – állt fel a székéről. De mindenképpen gazdagabban egy csodás élménnyel.
————–
Blogvendégem blogja itt: Myrtille
Drága Myrtille!
Köszönöm ezt a pazar vendég-posztot!!! A kiegészítő linkjeid is telitalálatok!
Megmutattad, két lüke blogger (na, jó, csak én vagyok az) miként ver hidat két magyar város között a kultúra erejével, miként lesz Dalí tanúja (akinek kapcsán Balla D. Károly könyvéről is ejtettünk közösen némi szót), hogy miként rakunk bájtot bájtra a magunk és mások gyönyörűségére!
Köszönöm!
Pont így gondoltam a linkeket. Köszönöm.
Köszönöm. De tessék kritizálni!
Ha kérhetlek a színtársulat linkjét elfelejtettem.
http://www.homo-ludens.hu/
Nagyon tetszett a post, nagyon-nagyon! Szívesen látnám bármelyik lapban. 🙂
Üdv, Dalída!
Csáth! A lapokat hagyjuk. Tetszett? Fura!
Üdv BéDéKá!
Örülök, hogy elolvastad. Tudod eszembe jutott az este, amikor Lobo kitette, hogy Izolda is a kedvencem. Nem csak Elektra.
Miután El Lobo nálam (Pasifalók, kékharisnyák, stb) hiányolta Dalí botrányos nőjét, itt leírnám, hogy ő Gala Dianokonová, aki már Paul Éluard feleségeként botrányosan pasifaló hírében állott. Állítólag a ninfománia határáig.
Nálánál fiatalabb és rendkívüli potenciájú férfiakkal, fiúkkal csalta a költőt.
Majd rávette, hogy hármasban háljanak Max Ernst német költővel.
A harmincöt éves Galába Dalí huszonöt évesen szeret bele, úgy, hogy előtte gyűlölte a testi érintést (kizárólag maszturbált) egy szerelme volt csak, egy férfi: Frederico Gracía Lorca.
Gyanítom, hogy rendkívül médiaérzékeny, hatásvadász Dalí, Gala hatására élt a művészetének amolyan polgárpukkasztó módszereivel:)
Azért azt is írjuk le, hogy az abszint áldásos hatásai is érezhetők rajta.
:))
Morvax!
Most hogy elolvastam megint, nem is írtam a nőiről. Igazából Dalíról sem.
:))
Inkább a valóságon innenről.
🙂
Tényleg!
De ahogy más Lou Salome-t hiányolta a végzet nőinél, úgy El Lobo Galát.
S van abban valami, hogy amíg én Almát mint mukára inspirálót tekintem jó példának, addig pl Gala hiába segített híressé tenni Dalít, jól tönkre is tette, úgy összezavarta a festő ideológiáját, személyiségét, s ebből következően művészetét is. Aztán ezerszer megcsalta és megalázta, tehát Gala nem volt múzsa: pusztított, nem teremtett.
Jól írsz Myrtille! (Eddig is tudtam!)
Néhány képét – Trisztán és Izoldát – láttam tavaly Szentendrén!
Ja, többesszámot használtál: női.
Miért is, volt több is? 😀
A múzsa néha túllő a célon. Attól még múzsa.
többes többis.
Babette! Köszönöm.
Ó, Salvador Dalí, te olajzöld beszédű! – mondja Federico García Lorca, Óda Salvador Dalíhoz c. versében…
És ez miattatok van! Mármint az, hogy ma Federicot is a kezembe vettem, s rittig itt nyílott ki a könyv, az Óda… címűnél.
Lehet, hogy Dalí és Lorca kapcsolata fura volt, nem tudom, de ebben a versben szó esik bizonyos Teresa síma kebléről, valamint Matilde hajsátráról is, ami számomra mégiscsak megnyugtató!
De végülis ez mindegy, a lényeg az óda végén:
„Öltöztesd és vetkőztesd ecsetedet a szélben…”
És azt hiszem, ezt Dalí teljesítette is, mert ha nem teljesítette volna, akkor Myrtille nem írt volna róla ilyen szépen! 🙂
Igen, bár már gyűlölte őt Dalí, mégis megsiratta.
Nem hiába írta Somerset Maugham:
„A férfi és a nő között soha nem lehet egyetértés, csupán antagonisztikus ellentét, mert hiszen mindkettő mást akar: a férfi a nőt, a nő pedig a férfit.”
KapitanyG-nek mindig igaza van!
Esetleg ha nem volna… 🙂 akkor kinek? Naugye! 🙂
Egyetértek. Én sem nőkről írtam. :))
Morvax, írta ezt Karinthy is, igaz, antagonisztikus nélkül 🙂
Úgy szebb 🙂
Szerintem Karinthy ezt jól lenyúlta, kétségtelen, hogy nálunk neki tulajdonítják:)
KapitányC!
Úgy szebb. Igaz.
Bocsánat!
KapitányG!
Igazad van.
Azt nem is tudom. 🙂
El Lobonak!
Amikor Lorca Amerikából hazatérve meghallotta, hogy Dalí Galában megtalálta élete asszonyát, állítólag így kiáltott fel:
„Ez lehetetlen. Mikor csak akkor van erekciója, ha valaki a végbélnyílásába dugja az ujját.”
„Garcia Lorca két alkalommal próbálta meg rávenni a festőt a testi együttlétre, de Dalí feljegyzései szerint ‘ nem történt semmi, mert nem voltam pederaszta, azon kívül fájt is’.” Gibson
Amúgy is érdekes az igen kicsi pénissel és potenciával rendelkező Dalí hogy volt képes meghódítani a rendkívüli méretekhez és teljesítményhez szokott (Éluard és a fiatal szeretők) Galát.
Vonzalmát Galához anyakomplexusra vezetik vissza.
Patológikus személyiség volt, nem véletlen, hogy meg is őrült öregségére.
Állítólag apja, Dalí 10 éves korában egy hosszú kocsiút után vulgárisan kijelentette: beszartam. Ez aztán hatalmas traumát okozott a félszeg kisfiúban, valamint az, hogy elhalt bátyja keresztnevét kapta.
Ja, és mindig is a férfi testet tartotta szebbnek, mint a nőit.
🙂
Hoppá!
Most olvastam, hogy életrajzírói szerint Galával csupán egyszer szeretkezett, aztán visszatért a maszturbálásra.
A testi közelséget sem bírta.
Ez a fóbiája onnan volt, hogy apja a zongorán felejtett egy nemi betegségekről szóló könyvet, mely számára undortkeltő volt.
A vaginától is …
Na, szép álmokat gyerekek!
Szürreálisakat.
Ma nem a romantikából tartottam kiselőadást.
Holnap ígérem, Wagner jön a Tristannal:))
Kedves Morvax!
Azért én megkérdezném Myrtille-t, hogy kéri-e az ő írása alá a „ma nem a romantikából tartottam kiselőadást” jellegű bejegyzésedet, pláne azok után, hogy folytatást is ígérsz!
Mert ha nem, akkor ezeket a típusú bejegyzéseket én, kvázi „közösségi felhatalmazással”, áttenném a te, nálam lévő, kékharisnyás írásodhoz!
(Mindezt azért írom, mert nyűgös a reggelem – és nem vagyok meggyőződve róla, hogy Myrtille szereti eme szép írása alatt a „stílustörést”.)
Szóval mi legyen?
Vajon miért lett Dalí művészete olyan, amilyen.
Ő ugyan nem valotta, hogy ő szürrealista lenne, de valamitől azzá lett.
Wagnerrel csak vicceltem, dehogy folytatom, neki is volt múzsája, de semmi extra:)
Egyik nap kaptam egy olyan bejegyzést, hogy teljesen mindegy mit írok, nálam mindenki mondja a magáét, másfelé terelik a szót Ez már tuti biztos, mert kiegészíthetjük azzal, hogy mindegy hogy hol és mit.
Ne légy morcos El Lobo! Tegnap én már megjegyeztem egyszer:
„Most hogy elolvastam megint, nem is írtam a nőiről. Igazából Dalíról sem.
:))
Inkább a valóságon innenről. ”
Nem könnyű.
Semmi baj.
Tegnap telefonon kaptam egy kommentet:
Magamra ismertem, abban amit írtál.
Válasz:
Tudom. Rád gondoltam miközben írtam.
és nincs is benne semmi romantika, az enyémben sem.
Gondolom ne baj, ha itt írtam Dalí indítékairól is, mert azért tudható mi miért kerül oda a képeire.
Az ember bemegy a kiállításra aztán szembesül a nagy hímtagokkal, ürülékkel a képein.
Jó, ha tudjuk, hogy ezek gyerekkori traumák okán vannak:)
Ha művész képeit szeretjük, el kell fogadni az embert magát is, az okait.
De tényleg töröljétek, ha a miértek nem érdekesek.
Én érdekességképpen tettem hozzá, mert az emberek valamiért leülnek festeni, írni, zenét komponálni, s azt meg kéne értenünk valahogy.
Én művészeket teljességükben fogadom el, azért szeretem JA-t, Csáth-ot, vagy éppen Van Gogh-ot, ha ott van valami a műben, ami oka nem nyilvánvaló, meg akarom érteni.
Valahogy így megyek majd kedden a kiállítására:)
A kettősség.
Talán ott az ok. De ezt írtam is.
A kiállítást most nem néztem meg, kivéve a Trisztán sorozatot, és amiért mentünk az a Dalinetopia volt. Remekül megkoreografálva a kettős hatás, amiben Dali élt.
Froese zenéje tökéletesen illik. Persze könnyű volt neki, személyes kapcsolat Dalival.
Ennyi. nem több. Megfejteni, az megint más.
„A szürrealisták meg köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.” D.
Válaszoltam magamnál.:))
Szia Morvax!
Nem írtam, hogy baj lenne. Vagy igen? Akkor bocsánat, és köszönöm a hozzászólásaidat. Tényleg más szempontból írtál róla. Legalább ezt az oldalát is megismertük.
Akkor ott este tényleg nem néztem meg a kiállítást, kivéve az emlegetett sorozatot. Érdekesebb volt, hogy mit váltanak ki a képek a közönségből.
:))
Ha Myrtille nem bánja, én nem szóltam semmit! Elvégre ez itt az ő posztja!
Na és a te blogod. 🙂
Köszönöm a helyet.
Ne viccelj Myrtille, én köszönöm, hogy megtiszteltél!