Könyvesbolti jelenetek

Kedves net-ismerősöm, a budapesti MRO Historia Könyvesbolt vezetője, Szabó Ágnes, mint vendégblogger küldte az alábbi három történetet. Könyvesbolti jelenetek.

A hátizsákos hölgy

Egy szokványos napsütéses késő őszi napnak indult, akkor még nem sejtettem, milyen kalandok fognak aznap érni.
Egy hátizsákos hölgy lépett be dél körül az üzletbe, egy latin nyelvkönyvet keresett.
– Sajnálom, de nem tartunk nyelvkönyveket, csak érettségivel, felvételivel kapcsolatos szakkönyvekkel foglalkozunk.
– Mi az, hogy nem tartanak nyelvkönyveket? Az is kapcsolódik az iskolához, nem? – kérdezte egyre növekvő ingerültséggel a hölgy.

– Igen, de a fő célcsoportunk az általános iskolás és az érettségiző korosztály – próbáltam nyugtatni a kedves vásárlót.
– Na de akkor is felháborító, hogy nem lehet kapni ezt a könyvet. Már végigjártam az egész várost, az összes antikváriumot, de sehol nem lehet kapni! Egyszerűen botrány, hogy ebben az országban nem adnak ki normális könyveket! – folytatta mind hangosabban és mérgesebben.

– 1963-ban adták ki és egyszerűen felfoghatatlan, hogy miért csak a vackokat nyomtatják mindig – közben a szeme folyamatosan pásztázta a bolt kínálatát, a tekintete megállt a Harry Potter-sorozaton. Egy levegővételnyi szünet, csak a nyomaték kedvéért, és így beszélt tovább:
– Bezzeg ezt a szemetet, ezt meg viszik, mint a cukrot. Ilyen egy országban élünk. Pff….. – és távozott.

Felvételihez

Egy másik vásárló a Középiskolai magyar felvételi feladatsorok – Ráadás kötete nézegette. Ez a kiadvány általános iskolásoknak segít felkészülni a központi írásbeli felvételire. Az úr nézegette, nézegette, közben próbáltam a főbb információkat elmondani a könyvről. Többek között azt is, hogy a kötetnek a korábbi években már jelent meg „testvérkéje”, hiszen minden évben új kiadvánnyal jelentkezünk az aktuális felvételi mintájára.

Magyar felvételi

Látszott az apukán, hogy nem tudja már tovább magában tartani a kérdéseit:
– De hát ez csak biztosan egy összeollózott kiadvány a felvételik anyagából, nem?
– Nem, uram, ez mind eredeti összeállítás, mi találtuk ki a feladatokat.
– De akkor a korábbi évekből szedték össze.
– Nem, minden évben új feladatokkal, sőt, új feladattípusokkal jelenünk meg, hiszen ezzel próbáljuk segíteni a gyereket a felvételire.
– Szerintem ez akkor sem olyan…

– Uram, a könyveket én írtam, és egészen biztosan állíthatom, hogy mind a három kötetben eredeti, új és izgalmas feladatok szerepelnek.
Ez a mondat sem győzte meg őt, bár a tekintete egy pillanatra zavarossá vált, de mégsem bizonytalanodott el, majd még mindig füstölögve, de végül megvásárolta a kiadványt.

A fura vendég

Fura kis vendég járt nálam egyik nap a boltban.
Bejött, hogy ő körülnéz. Pici volt, félénk, de volt benne valami olyasfajta okosság, ami az ember bőrén érződik.
Nézegette a mesekönyveket, picikét beszélgettünk, harmadikos és a matekot szereti. És most már a Fairy oak című nemrégiben megjelent mesét is.
Nézegette, nézegette, belelapozott, aztán megkérdezte, hogy leülhet-e a földre. Adtam neki egy adag becsomagolt könyvet, hogy arra üljön, picit ügyetlenkedtem az égősorral, kérdezte, segítsen-e, majd lekuporodott, és nekiállt olvasni. Közben alig láthatóan, némán mozgott a szája. Visszaültem a dolgaimat csinálni, de közben rápillantottam mosolyogva, gyönyörködve.

Ahogy láttam ezt a kisfiút ott kucorodni a földön, kicsit helyreállt a világ rendje. Hogy vannak még olvasó gyerekek. Akik tisztelik a könyvet.
Némileg kiábrándító volt, hogy a fodrász néni, akinél kezelésen volt az apukája, később kérdezte, hogy „És … nem piszkált téged az a gyerek?”
Hogy magyarázhattam volna meg, hogy egy kicsi kis fiútündér ült ott nálam, egy félénk kiskutya, akit egész egyszerűen jó volt nézni, és jó volt, hogy ott volt.

“Könyvesbolti jelenetek” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Ágnes!

    Köszönjük a történetet!

    Egy kicsit más, de számomra hasonlóan örömteli dolog, egy egy-két évvel ezelőtti nyárról.

    Emlékszem, gyerekkoromban indiános könyveket olvastunk, westernt néztünk a tévében, és szalagpatronos pisztollyal játszottunk a parkban, vagy bicikliztünk a környéken. Ilyen volt akkor gyereknek lenni.

    Ma nem látok gyerekeket az utcán. Illetve nem látok gyerekeket játszani az utcán (mást csinálni sajnos igen).

    Ezért örültem meg, amikor egyik nyári este, olyankor, amikor még nem volt sötét, de már nem volt világos, és ha nem lett volna nyári szünet, már aludni küldték volna az aprónépet, beléptem a társasházat körülvevő kert kapuján.

    Nem láttam senkit, de ahogy mentem a lépcsőház felé, minden bokorból köszönt valaki. „Csókolom! Csókolom!”

    Aztán előbújt egy faágból és az arra kifeszített madzagból készített íjjal egy kislegény, majd a többiek, ki játékpisztollyal, ki ilyen íjjal.

    Mind köszöntek.

    Nekem aznap állt helyre a világ.

    Ezek a gyerekek nemhogy végre úgy éltek, mint egy gyerek, de még arra is képesek voltak, hogy a nagy indiánjáték kellős közepén lebuktassák magukat a búvóhelyükön, és köszönjenek egy felnőttnek. Ahelyett, hogy csendben megbújtak volna, és amikor bemegyek a kapunk, folytatták volna a játékot.

    Hej, ha egyszer még fára mászó gyereket is láthatnék, azt érezném, hogy a világ nem reménytelen!

    Válasz
  2. Először arra gondoltam, hogy ilyen gyerekek nincsenek is, de ismerve Attila a blogod: neked elhiszem!

    Válasz

Hozzászólás a(z) Horváth Attila bejegyzéshez Válasz megszakítása