Kmetty: Nő csészével
1) Dobjuk ki mindazt, ami már elavult, ami nem kell, ami csak a helyet foglalja! – határoztuk el az asszonnyal, s nagy szorgalommal (az ő részéről legalábbis) nekiláttunk.
Szóba jött a kávéspohár is, amelyből immár 30 éve, minden reggel kihörpintem a gőzölgő kávét, hogy nekiindulhassak a napnak, amely sohasem ígérkezik könnyűnek, hogy talán ideje volna…
De nem, nem és nem! Anyámtól kaptam!
Buda Picassoval
2) Láttam én már bögrét, Budán, a vár magasába (és pompájába) emelten, Picasso muskétás-alakzatával (szinte) párba állítva, piros-pöttyökkel teliverten – ám mégiscsak telve keserűséggel!
Jó kép, de én mégsem ezt szeretem!
3) A csésze (a nővel) kattogó neon fáradt fényében mutatja meg magát, hál’ Isten nem Budán, de ne kutassuk, hogy hol!
(Ez a „ne kutassuk”, ez önvédelmi reflex. A kattogó neon hangja szinte már beleégett a képbe, de ha elkottyintom a szegénységünk eme hangzó jelét, máris ártok, gonosz mérget öntök a pohárba (bögrébe, csészébe).
Pedig nem öntök én semmit sehová! Csak elmélázva, Kmetty gyönyörű képe úszott a szemem elé, amelynek varázslatos pillanatban kellett megszületnie.
Talán úgy történt, hogy Kmetty visszapillantott a századelőre, az izmusok erejére, a kínra, amelyben minden új megszületik, (hogy aztán elpusztuljon), a háborúra, a megaláztatásokra, a mellőzöttségre – tehát visszanézett, s elege lett az egész kibicsaklott őrületből – s festett egy csészét, nővel, gyönyörűvel!
S ránk hagyta vigasznak.
Másképp nem történhetett.
————
A kép a pécsi Janus Pannonius Múzeum tulajdona.
Itt tekinthető meg a neten: Kmetty János – Nő csészével
