Az egyik televíziós csatornán tegnap este érdekes beszélgetést láthattam-hallhattam az esemény-közvetítések és a hírek világáról. Sajnos nem elejétől fogva néztem a műsort, s így meglehet, a hiány, amely a villodzó készülék kikapcsolásakor a szobában maradt, ebből adódik, s mielőtt bekapcsolódhattam volna, mégiscsak szóban volt az, amit hiányolok.
Nagyjából az a nézet alakult ki a képernyő túlsó felén, hogy a médiának, (kiváltképp, ha az a hírközvetítésre alakult vagy közszolgálati feladatot ellátó médium) – pontos közvetítéseket KELL adnia, megszólaltatva a szereplőket minden oldalról (tüntetéskor például a rendőrt, a tüntetőt és a véletlenül arra bóklászót egyaránt, továbbá – teszem hozzá jómagam -, az autó gyújtogatóját és a felperzselt autó tulajdonosát is).
A hírpiacon is verseny van, a jobb technikai felszereltségű, a pontosabban, tárgyszerűbben tudósító társaság lesz a győztes.
A hiányérzetem onnan adódik, hogy olybá vették a vita résztvevői, mintha mindig TERMÉSZETES jelenségekről volna szó Magyarországon, mintha mindig spontán módon termelődnének a hírek alapjául szolgáló események. Ám az a helyzet, hogy a hírek alapjául szolgáló történések gyakorta kreáltak, magyarán csak azért történnek meg dolgok, hogy hír legyen belőlük!
A politikai hírek egy jelentős része ilyen, s az ezekről történő pontos, „objektív beszámoló” az által lesz hazug, hogy a kreáltságról nem esik szó. Egyetlen ember egyetlen kötele (amit egy pártszékház kerítésére köt) csakis az országos média által válhat hírré, hangulatgerjesztő tényezővé. Így megérhetjük, hogy 365 ember 365 őrült ötlettel egy éven át izgalomban tarthat egy országot!?
Ám ez nem azt jelenti, hogy az „elhallgatást” tartanám üdvözítőnek, csupán azt, hírszerkesztéskor ezt a tényezőt is szükséges volna figyelembe venni, s időnként vissza is kellene térni az ilyen akciók hátterére.
Mert a hír nem mindig a valós és lényeges történések híre…
