Vendégbejegyzés. Írta: Fekete Csaba
A nyugati világ esküvői, az ún „fehér esküvők” fényképészete mindig is az ellentétek világa volt. A sötétbe öltözött férfi és a fehérben pompázó nő, az ifjúkortól való elbúcsúzás fájdalma, aggodalma és az új életbe való megérkezés öröme, az égiek áldását kérő esendő pár gyarlósága és a templomi helyszín fensége, a reggeli készülődés feszült nyugalmával szemben esti vigadalom felszabadult forgataga mind nagyszerű szimbolikus kontrasztok, amelyek méltó ábrázolásért kiáltanak.
Egy esküvő a fotókon át számtalan módon bemutatható, sőt ezek a módok és technikák gyakran ellentétesek egymással. A XIX. század közepétől, a legszebb ruhájukba öltözött résztvevők statikus, formális módon történő megörökítésétől százötven év alatt eljutottunk a vele ellentétes felfogású dokumentarista esküvői fotográfiához, amely igen közeli rokonságban áll a fotozsurnalisztikához és a sportfotográfiához. Míg a tradicionális esküvői fotográfiában döntő szerep jut a fotográfusnak ? ahol is ő a rendező, aki beállít, magára vonja a figyelmet, mintegy irányítójaként az eseményeknek – addig az esküvői fotozsurnaliszta csupán megfigyelőként van jelen és tevékenysége csupán az egyszeri, megismételhetetlen momentumok művészi igényességű tolmácsolására korlátozódik. Ezen extrém, ellentétes pólusok közt sokféle módszer létezik, amelyek csupán annyiban különböznek egymástól, amilyen arányban tartalmazzák a formális és dokumentarista elemeket.
A mai kortárs esküvői fotográfia azonban mégsem az egymással ellentétes módszerek illetve az alkalmazott analóg vagy digitális technikák mentén választott priorítást. A fő törekvés az esküvő történetének és atmoszférájának átmentése a könyörtelen és mindent feledésre kárhoztató időn keresztül. Az esküvői fotósok Szent Grálja az időt megállítani képes, a pillanatnyi fényképészeti divatoktól független, univerzális, modorosságtől mentes, őszinte fotografálás. A nemzetközi fotóvilág legismertebbjei közt szép számmal találunk olyanokat, akik az esküvői fotozsurnalizmus, a portré- és a divatfotózás elképesztő összegyúrásával univerzális esztétikai értékeket hoznak létre. Az ilyen időtlen (timeless) esküvői fotográfia ma az egyik leginkább elismert fotóművészeti érték, melynek legjobb képviselőit gyakran a világ tíz legjobb fényképésze közt tartották és tartják számon.
Befutott esküvői fotográfusnak lenni a világ fejlettebbik felén dicsőséggel jár, amely nem csak anyagi sikereket, de kiemelt erkölcsi megbecsülést is hoz.
Hazánkban Joe Buissink, Yervant Zanazanian, David Beckstead, Kim Catrall, Jerry Ghionis nevei egyelőre nem mondanak semmit. Amíg a világ esküvőfotós ikonokat ünnepel, amíg a nemzetközi esküvőfotós iparág dollármilliárdokat mozgat meg, addig a hazai szakemberek szenvedő alanyokként élik meg a fejletlen, kaotikus hazai esküvői piac visszásságait. Az alapvető probléma az, hogy az „esküvőfotózást” nem foglalkozásként, hanem pénzkereseti módként tartja számon a köztudat. Az általános vélekedés az, hogy esküvőfotózásra mindenki képes, aki fényképezni tud. Tévhitek sorozata vezet odáig, hogy a megrendelők nem tudják azt, milyen fajta szolgáltatást várhatnak, kitől és mennyiért. A maroknyi, nemzetközi szinten is versenyképes hivatásos esküvőfotós olyanokkal kénytelen versenyezni a piacon, akik csak az áraikkal képesek ringbe szállni. Így fordulhat elő, hogy a művészi igényességű fotók a bárki által egyszerű gombnyomással előállítható digitális „izékkel” egyszerű „forint-per-darab” mérce szerint kerülnek összehasonlításra.
Az esküvői piacon tapasztalható káosz egyáltalán nem jó az ügyfeleknek és a tisztességes szakembereknek. Mint a gazdaság annyi más területén is, itt is megfigyelhetők a vadkapitalizmus legvisszataszítóbb jegyei, mint a felelőtlen üzleti viselkedés, a minőségi garanciák hiánya, az anyagi jellegű visszaélésekre, becsapásra épített üzleti gyakorlat és a rosszul tájékozott ill. tájékoztatott fogyasztók teljes kiszolgáltatottsága.
A kialakult helyzetért az utolsó évtizedek örökségét szokás hibáztatni. A piaci játékszabályokat azonban ügyfélnek és szolgáltatónak közösen kell kialakítani és a játékszabályok hiányáért mindenki egyetemlegesen felelős.
Két évvel ezelőtt egy maroknyi csapat (mindannyian sikeres esküvői fotográfusok) összefogást sürgetett azért, hogy felgyorsítsa a szakma égetően szükséges átalakulását. Alapvető feladatukként a következőket határozták meg:
1. Szakmai igényességükkel, ügyfélbarát kiszolgálási gyakorlatukkal példát mutatni a közösségnek.
2. Stílusukkal mintákat adni a nagyközönségnek, tájákoztatni a megrendelőket a lehetséges szolgáltatásokkal, termékekkel kapcsolatban.
3. Részt venni a szakmai infrastruktúra megteremtésében (gyártói kapacitások fejlesztése, külföldi technológiák honosítása stb.)
4. Résztvenni a hazai szakmai oktatási platformok fejlesztésében és a magyar nyelvű szakirodalom létrehozásában.
2007 végén az összefogás szervezeti kereteket is kapott, létrejöttt a Pillana(r)t – Magyar Esküvőfotós Szövetség.
A társaság sohasem volt homogén. Az alapítók közt éppúgy megtalálhatóak más területeken is elismert fotóművészek mint esküvőspecialisták, ráadásul a legkülönfélébb stílusok képviselői, de mindannyiukban egy közös van: saját területükön az átlag feletti teljesítményre képesek.
A szövetség – hazánkban szokatlan módon – elutasítja az örökös tagság intézményét, letéve voksát az évenkénti megmérettetés kényszere mellett. Ugyanez a maximalizmus figyelhető meg a tagfelvételi rendszerben, amely igen szigorú és teljesítménycentrikus.
Az alapítók szándéka és a szakmai közösségnek tett ígérete szerint a Pillana(r)t jelenleg is igyekszik integrálni a legjobbakat, példát mutatva és ezzel fejlődésre serkentve a felzárkózókat.
A szövetség 2009 tavaszán elindította új kezdeményezését, amely a Pillana(r)t Café nevet viseli. Ez olyan, a tagok által szervezett, publikus rendezvények sorozatát jelenti, amelyek mindegyike az esküvőfotózás köré szerveződik.
A Pillana(r)t Café periodikus, mindig ugyanazon napon és időpontban megtartott kötetlen találkozókkal indul, amelyeken a házigazdák a szövetség tagjai. Minden ilyen összejövetel egy-egy témát igyekszik körbejárni, különös figyelmet szentelve a gyakorlati alkalmazhatóságra. A rendezvények közt helyet kapnak kiállítások, szakmai előadások és workshop-ok.
A szerző fotóiból, írásaiból:
10 OK, MIÉRT NE LEGYÉL FOTOGRÁFUS
Más fotós témák:
Kedves Csaba!
Óriási öröm számomra, hogy vendégbejegyzéseddel megtisztelted blogom. Honlapod, a Nászriporter, és a blogod eddig is elbűvölt fotóiddal, írásaid frissességével – és most itt, ez az „összefoglaló írás” levesz a lábamról.
Mert mindig drukkolok azoknak a tehetséges embereknek, akik a nehézségek láttán nem eldobálják szerszámaikat, akik nem csak káromkodásba és fütyörészésbe kezdenek az Ady által is látott „gatyás társakat” látva – szóval akik nem meghátrálnak, hanem összefogva kiharcolják – mindannyiunk javára – a jövőt!
Hogy ennek egyik szép terepe az esküvői fotózás – az számomra most már bizonyos.
Újraházasodom. 🙂
Előre bocsátom, hogy megnéztem az ajánlott oldalakat és lenyűgözőnek, gyönyörűnek találom a felvételeket, fotókat. Most mégis mesélhetnékem támadott, és ismétlem, az alábbiak semmit sem vonnak, vonhatnak le a megtekintett fotók értékéből.
Volt egyszer egy Didus ineptus nevű
galambfaj. Ez a Mauritius-szigetén élő madár, alkalmazkodva az ottani viszonyokhoz – mivel
sem ellenség elől nem kellett menekülnie, sem zsákmányát gyorsan üldöznie – tekintélyes „raktárt” növesztett magára, ami által elvesztette repülőképességét. Mikor a
XVII. században holland matrózok vertek tanyát a szigeten, alig néhány
évtized alatt teljesen kipusztították szegény Didusékat. Azaz vesztüket, az őket körülvevő viszonyokhoz való igen jól alkalmazkodásuk következtében az önmaguk által kialakított és önmagukra vonatkozó túlzottan is speciális jellemzők, a magukra hízlalt „raktár” nagysága okozta. Azaz a túlspecializálódásuk.
(Na jó, tudom, minden példa sántít egy kicsit. ::))
Szóval én nem vagyok a túlspecializálódás híve! Ugyanis meggyőződésem, hogy általa többet veszíthetünk, mint nyerhetünk.
Már meg nem mondom, hol és ki fogalmazta meg pontosan, hogy aki egyszer pl. valamelyik tudományegyetemen végzett, annak el kellett tudnia sajátítani a tudományos gondolkodás szabályait . Ezzel a tudásával pedig többféle tudományterületbe is beleáshatja magát és megértheti . Továbbá, hogy a foglalkozás nem összetévesztendő a tudással. Hiszen Leonardo Da Vinci, Michelangelo vagy Galilei vajon minek tekinthetőek?
Tehát én úgy gondolom, hogy egy jó fotós, fotográfus, egy fotóművész ( bár ezek nem mindig és feltétlenül esnek egybe ) legyen szó akár ételről, italról, ékszerről, üvegről, porcelánról, ruházatról, modellről, családi eseményről , – az utóbbinál egyébként ezek majd? mindegyike fellelhető – rendelkezik azokkal a képességekkel ( persze ha van mondanivalója a világról ), amelyek szükségesek ahhoz, hogy kiváló és/vagy művészi fotókat készítsen a felsoroltakról avagy azok részleges vagy teljes együtteséről. Szóval nem vagyok híve a TÚLspecializálódásoknak, hiszen az jellemzően és óhatatlanul a különböző dogmák kialakulásához meggyökeresedéséhez vezet/het, egyre szűkebbre zárva a határokat, ami ellehetetleníti annak a lehetőségét, hogy egyre-másra olyan rezdülésekre legyen érzékeny, amelyekre annak előtte még nem, olyan dolgokat láthasson meg, amelyeket annak előtte még nem látott.
Kedves Malvina, ez egy olyan jó témafelvetés, hogy bejegyzést ihletett a saját blogomban. Köszönöm.
Kedves Csaba,
már el is olvastam, és a választ igencsak megnyugtatónak találtam. A fotók pedig önmagukért beszélnek. Gratulálok!