Sarc, adó, pénzügyi kibelezés – eltörölni
Atyavilág, mennyi hamis hit tapadt a szocialisták győzelméhez!
Ha győznek, végképp eltörölhetjük a múltat, s nem a jobb meg a bal, hanem a Haladás meg a Maradás hívei állnak majd az árkok túloldalán. (Ha a múltat végképp eltörölni…) Ha maradnak még egyáltalán temetetlenül árkok. Elpárállik innen a hatalmi arrogancia is, végleg kimúlik a magyar közéletből a kommunistázás és esztelen intézkedés sem lesz már sohasem?
Ám jönnek a bámulatos találékonyságról tanúskodó hírek. Hány pedagógus, állami alkalmazott talpára kötnek majd útilaput, mekkora mértékűvé dagasztják az áfát, hová lökik fel a gáz – most még bosszantóan alacsony árát – és így tovább?
A dühös, elképedt s talán ijedt olvasó, most nyilvánvalóan ráismer a korábbi évek, évtizedek parádés húzásaira, amikor még a füstadó bevezetése is szóba került, s gondolja, csupán a szükség az, amely ilyen bővérű leleménnyel áldja meg – most éppen a szocialistákat.
Pedig dehogy.
Tized, huszad, harmincad
Óriási e honban a sarc, az adó, a pénzügyi kibelezés hagyománya. A lefaragott arany- és ezüstpénz váltás-veretése – a lucrum camarae, vagyis a kamara haszna – már első királyaink tárházában fellelhető volt!
Szedtek itt eleink tizedet, huszadot, no meg harmincadot is, vége-hossza nincs a cudar markolászásnak!
Ám a legszebb példát a történelemnek a középkor földesurai szolgálták fel, amikor a vizet sohasem látott földjeiken átdöcögő utakra hidat verettek, hogy hídvámmal bosszanthassák a vásározó kereskedőket.
Tehát nincs itt ok aggodalomra, a majd évezredes hagyomány elpusztítása nem tűnik egyszerű feladatnak.
***
„Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?”
Eme sorokat nem ebben az évben, nem is öt évvel ezelőtt, nem is a rendszerváltás idején nyomtatták papírra – miképpen olvasva ezeket, sokan gondolhatják most.
Ezeket a gondolatokat Marx és Engels szegezte oda Európának, 1848 februárjában!
A dolgozat egyébként A kommunista kiáltvány címen landolt „a történelem színpadán”. Ám ne ijedjen meg a kedves olvasó, eszemben sincs felforgatni a parádés bankhitelekkel alátámasztott, bájos polgári nyugalmát, egyszerű, történelmi forrásmunkaként löktem ide a 150 éves sorokat.
Tehát a „kommunistázás” divatja is immár másfél évszázados!
Hihetjük-e, hogy egy egyszerű választási győzelemmel most pokolra juthat a múlt? Ahová egyébként, teljesen jogosan, kívánnánk azt!
***
Ezt az írást 2006. június elején követtem el egy lap pályázatára
