Bejegyzések a blogról és a blog hajnalából
Éjjel fél tizenkettő van, erős sistergés rohan be a nyitott ablakokon. Tudnunk kell, hogy a környék felásva, a Zója utcától végig az Őz utcáig, s felhívás a tízemeletesek ajtaján és levelesládáiban: holnap nem lesz gáz. Tudnunk kell azt is, nemrég emberéletet követelt Pécsett egy gázvezeték elvágása utáni robbanás – s hogy visszafogottan mondjam, mostanság kicsit kényesek vagyunk Pécsett, ha a gáz szóba jön.
Benne voltam a Golden Blog 2008 „komplex blog” kategóriájában… Ezúttal azonban nem a játékban, hanem felkért zsűritagként, s bloggerként ezt megtiszteltetésként éltem meg.
S most, amikor leírom, hogy milyen is volt az én sorrendem, akkor előre kell bocsátanom – a zsűrizés során külön-külön személyiségek adják le szavazatukat, amelyből összetevődik a végeredmény. Tehát a magam listája nem értelmezhető a végeredménytől elkülönülő értékelésként, hanem úgy, hogy ez is összetevője volt annak, amit végeredményként látunk. (Amely végeredményt éppúgy vállalom, mint a magam keservesen meghozott 5-ös listáját, hiszen ezek, mint fentebb mondtam, elválaszthatatlanok.)
Horvátország (Croatia) meg a horvátok a természet kedves gyermekei – ez kétségtelen. Szórt az nekik sziklát, szirtet, szigetet két marokkal meg csodaszép kék vizet is és ráadásnak ezerágú Napot, hogy mindez nyaranta odacsalja a hollandokat, a németeket, az olaszokat, a szlovéneket, a szlovákokat és persze a magyarokat is.
Pécsről három család, tíz felfedező indult az Isztria nyugati partjaihoz, hogy kipihenjen egy magyar évet, amely Európában duplának számít (mármint a magyar év). Nem tréfa ez, gondoljunk csak a politikai elit áldásaira, a gárdára, a szép adókra meg minden 🙂
Pár napja Pécsett voltam családlátogatáson, mivelhogy én egy Lobo palánta vagyok Budapestre szakadva.
Éppen hazafelé autókáztam az akkor még törött sebváltórugós kocsinkkal, amikor a Szigeti útnál látom ám, hogy egy nagyobbacska kutya csak úgy egymagában álldogál az út mellett. A visszapillantóban meg azt, hogy át is kel szépen az úton, ember meg még mindig sehol körülötte. Pár másodperc azért kellett, mire lebeszéltem magam arról a gondolatról, hogy majd mások foglalkoznak vele (na persze), és visszafordultam.
Addigra már nem láttam kuttyot, de egy kutyasétáltató elmondta, hogy merre ment, meg hogy már napok óta a környéken bóklászik. Egy kis keresgélés után megláttam újra fekete barátomat, de ő nem osztotta ezt a barát-dolgot, úgyhogy vagy 20 percig mendegélt előttem, mert odajönni nem akart. Én a fényképezős telefonommal loholtam utána, hogy legalább megörökíthessem. Aztán egy idő után már közelebb jött, de mikor a nyakában lógó bilétát akartam megnézni (csak oltási lehetett, így utólag) akkor végleg túl tolakodónak ítélt és az úton keresztül – fékcsikorgás, nálam szívroham kíséretében – távozott a túloldalon.
Képzeljük el, ahogy a hírek slendrián szerkesztőinek jóvoltából elhangzana minden rendű és rangú frekvencián:
„A Tisztelt Házban Szili Katalin honlaptulajdonos megadta a szót a Gyurcsány nevű bloggernek, aki odaszólt egy jó erőset Fodor blogger társának!”
Miért is ne lehetne így, amikor a hírekben mindenféle utcai lökdösődés alkalmával Tomcat blogger nevétől hangos a magyar média?!
Tegnap este már rég lehullt a Nap, mikorra hazaértünk!
A parkolóban, ahogy kiszálltunk a légkondicionált autóból, a beton ránk lehelte az iszonyatos hőt, amit nap közben magába szívott. Se ág, se levél nem moccant, semmi nesz. Mintha csak a csönd is aludna. A lámpaoszlop neonja is melegtől gyötörten szórogatta fáradt fényeit. A tízemeletes épület ablakai mindenütt tárva-nyitva, valami csodás fuvallatra várva, amely majd felfrissíti a forró éjszaka levegőjét. De csodák – ezen a nyáron legalábbis – nem jönnek felénk.
Sunce je već zašlo kad smo sinoć stigli kući. Izišli smo iz klimatizovanih kola u strahovitu vrućinu koju je beton isijavao. Mirovale su grane i lišće, bilo je sasvim tiho. Kao da bi i tišina zaspala. Umoran sjaj kandelabra osvetljavao je noć, iscrpljen vrućinom. Širom otvoreni svi prozori nebodera čekali su čudesan lahor da osveži nesnosnu sparinu noći. Ali letnjeg čuda ? barem ovoga leta ? nije bilo.
Cănd ieri seară ajunsesem acasă, soarele era deja căzut demult. Când ne-am dat jos din maşina cu climă în parcare, asfaltul sufla caldul imens colectat în timpul zilei. Nici o mişcare de creangă, frunză, linişte deplină. Păruse că şi liniştea doarme. Neonul de pe pilon strălucea obosit de la căldură. Zece etaje de geamuri ale blocului larg-deschise asteptând o răsuflare miraculoasă răcoritoare care împorospeteză aerul cald al nopţii. Dar miracolele nu vin vara asta – cel puţin nu la noi.
Včera večer dávno zapadlo slnko, keď sme sa vrátili domov!
Na parkovisku, ako sme vystúpili z klimatizovaného auta, sa na nás z betónu valila horúčava nasatá počas dňa. Žiadny pohyt lístia, konára. Akoby aj ticho spalo. Aj neónka akoby s námahou vydávala svoje svetlo do tepla. Okná desaťposchodovej budovy boli všade dokorán, čakajúc na akýsi zázrak, ktorý osvieži dusno horúcej noci. Ale zázraky toto leto nechodia okolo nás.
Hier soir le soleil était deja tombé quand nous sommes arrivé ? la maison.
Au parking, en descendant de la voiture climatisée, le beton soufflait une affreuse chaleur qu’il avait absorbé tout au long de la journée. Ni un brindille ni une feuille ne bougait, aucun bruit… On aurait dit que meme le silence dormait. La lanterne disperçait avec peine une lumi?re troublée par la chaleur. Toutes les fenetres du HLM ? dix étages étaient grand ouvertes desireuses d’un souffle miraculeux qui rafraichirait l’air de la nuit chaude. Des miracles, cet été, ne nous arrivront pas.